A kiégés dilemmája
Senkitől, mindenkinet
I.
"legális ma már minden, legalábbis azt hittem, mikor Windows 10-re frissítettem magam. ilyen az élet, pont ilyen kietlen, mámorba folytot harag"
Nézzük az embert, aki kikerült a Mr. nagybetűs életbe:
1.
Fejlődik a világ, és elérhetővé, jogtisztává vállnak a dolgok: op rendszer, játékok, zenék, programok. Mégsem érzem egetrengetőnek.
2.
Nem csalok adót, fizetek minden számlát. Van autóm, van hol lakni, meg enni, és félre is tudok tenni de ennyi.... Ér ez bármit is?
3.
Felhőtlen párkapcsolatban élek, nem vágyom másra. Rengeteg emberrel jóba vagyok, bejáratott baráti körrel rendelkezem.
Akkor mégis miért van az hogy?
A középsuliban, mikor egy-egy tanári monológot megszakító beszolásomon, legalább egy
tucat ember nevetett, - tanárokkal együtt - többet ért mint ma egy napom. tényleg így lenne?
És ha igen miért? Hál' istennek nincs így, de a válasz egyszerű.
Megváltozott az élethelyzet.
Minden megvan amit szeretnék, maximum utánajárás, vagy pénz kérdése az egész. Mégis ahogy a telnek a napok, bizonyos dolgokon kívül, egyáltalán nem izgat semmi, vagy ha mégis, akkor nagyon gyorsan megunom...
Nem akarok itt sorokat hányni arról, hogy mi számít az életben, hanem inkább arról, hogy mi nem. Rohadtul nem fontos más véleménye... pff micsoda közhely. Ha csak a magam véleménye érdekelne, akkor meztelenül engedném ki magamból a méreganyagokat bárhol bármikor, és bármilyen létfenntartó kényszerességet, akkor elégítenék ki amikor csak akarok.
Süket duma az egész, rohadtul társadalomban élünk, ahol ha a részei akarunk lenni, betartjuk a szabályokat, ha meg nem... akkor egyszerűen egy másik társadalom részeivé leszünk. Ennyire egyszerű.
Egy a lényeg: Azok véleménye számít, akik számunkra is fontosak, ha valakinek a közember vagy a média véleménye számít, hogy pl.: milyen ruhába lép ki az utcába, akkor egyszerűen annak a közemberek és a média fontos. Gáz - nem gáz (szegeden ez egy utca) ez van.
De kanyarodjuk vissza, kb két bekezdéssel ezelőtt írtam le, hogy mi jellemez, mégis a régi idők valahogy erősebb lenyomattal bírnak.
Tegyük fel azt hogy ott járunk:
Valaki befejezte az egyetemet, középsulit, omg(okj) képzést vagy éppen már a végén van, és látja a kilátásokat, esetleg igyekszik nem a szüleiből élni, vagy - why not - már a családalapítás és küszöbön van....
Mikor készültünk fel erre? Amikor 1500 ft-énk volt amiből aznap este teljes gatyára ittunk magunkat, és buszjegyre kellet a pénz, hogy az otthoniak legalább kaját adjanak, hogy ne kelljen mástól zsömlét kérni?
Ja emlékszem, azok a kőkemény másfél órás kurzusok lehettek azok, amikre vagy bejárt az ember vagy nem. Vagy talán azon szülői intelmek, miszerint tanuljál kisfiam, vagy igen-igen a nyelvek nagyon fontosak.
De jólesz tényleg, főleg mikor rájössz hogy külföldön a söprögetéssel háromszor annyit keresel, mint itthon egy rezidens orvos.
"Pedig csak annyit kellet volna tenni, hogy szülés elött 400 km-el ballra költöznek a felmenők."
De mindezt hagyjuk is, teljesen felesleges erről beszélni. Aki akar valamit kezdeni magával azt nem egy országhatár fogja bekorlátozni.
Ha már idáig eljutottunk beszéljünk arról, amiről egyáltalán írni akartam.
Ez a kiégés, "byroni spleen" hívjuk akárminek.
Azt veszem észre, hogy nem az köt le, amit szeretek, hanem az ami nem. A munkán és a magánéleten kívüli időről beszélek. Én annak a kornak a gyermeke vagyok, aki szabadidejében a power gombot nyomja meg, és várja hogy az ssd két másodperc alatt eljutassa a nem létező másik életbe, amit az interneten élünk. Fontos ez? Hogyne! Még ma is?
Már nem... Érdekelnek a kommentek vagy a like-ok? Rég leszarom.
Érdekel más véleménye? Perszehogy! De ezt már leírtam... "nem rossz tényleg nem rossz, de ezt már írtad"
Akkor mégis WTF?
Kanyarodjunk vissza... Mint minden mindig a gyerekkornál kezdődik. Mikor írtam a középsuliról, nem volt véletlen, de akár vehetnénk az ált sulit is. Akkortájt miből állt egy nap?
Érdekelt a munka? A fizetés ? stb? Engem legalábbis nem.
Engem egy dolog érdekelt, hogy jól érezzem magam. Bármit is jelentsen ez, mindenkinek mást. Sokan azt mondják a gyermekkoruk börtön volt, amit a szülei korlátoztak, és az önállósodás óta, teljesen más dimenzióban élnek. Ezt nem is vitatom, teljesen egyetértek, bizonyos generációk közti különbség feloldhatatlan, főleg ha az még anyagi gondokkal is megspékelt.
De én teljesen másról beszélek.
Vegyünk egy egyszerű példát. Míg régebben du kimentünk focizni, az egy teljesen magától értetődő dolog volt ami szórakoztatott, és elütöttük vele a délutánt. Ha most focizni akarok ?
Úgy kell összekönyörögni az embereket és az egyetlen időpont a vasárnap este, amikor szabad hely és ráérő emberek is vannak.
Mondok mást, aztán hagyom a példálózást.
Régen a suli után a számítógép turbinára emlékeztető hangja, a kikapcsolódás mámort jelentette, és egy teljesen más dimenziót, ahol több száz kilóméterre lévő emberekkel közösen szórakozhattunk, szinte korlátlanul.
A mai napig megvan ez a lehetőségem. Mi történt? kinőtem a játékokból?
Nem hinném. Ha fogócskáznom, vagy bújócskáznom kell az unokaöcsémmel, vagy egy borozós társasjátékra összeülünk a barátokkal, az mindig felhőtlen.
Konklúzió?
Sosem a köret számított, hanem a főétel. Az pedig a társaság. A gyermekkor és a felnőtté válás határmezsgyéjét nem az önállóság, vagy a szülők elvesztése jelenti, hanem az, hogy teljesen más élet szituációban, teljesen más értékrenddel fogunk rendelkezni. Ha ez megvan, akkor bizony elértük ezt a határt. Ha nincs, akkor ürülj neki, hogy még nem érted el :)
Ennyi csapongó szöveg után kipipálhatjuk a következőt. Egy kiegyensúlyozott boldog élethez, rohadtul kell a társaság.
II.
Akinek nótája nincsen annak ...
Bár utálom a mulatóst, ennek ellenére hallom a fejemben a dallamot. És a szörnyű igazság az, hogy ez a legnagyobb igazság.
Bármit is csinálok, telnek a napok várom a hétvégét, hogy moziba menjek, vagy bortérre, vagy bulikázni, vagy családot látogatni, mindig van valami. De ezek csak események, színfoltok, nem egyebek hangulatfokozóknál, parti drogok csak a szleng kedvéért. De ezért él az ember? Hol van az a plusz, az az áttörés, amit keresünk, merre van az a várva vált álom, amiért felkel az ember és azt mondja ezért megérte felkelni?
Tényleg ennyire epizodikus, és monoton az ember élete? Munka aztán abból megkeresett pénzből megélés, és valamennyi szórakozás? Akkor minek dolgozunk egyáltalán? Ez már annyira mélyre nyúlik vissza, hogy nem mennék bele. Röviden nyilván nem ezért élünk, aki pedig igen, az gondolkozzon el.
Na csapjuk össze a kezünket, és mondjuk ki hangosan. A kurva életbe megint az élet értelménél vagyunk. Nem tud ez a hülye gyerek másról beszélni, azt még meg se találta a szent grált.
Lényegében igen, de most nem erről akarok beszélni. Az előbb említett színfoltok mellett, mindig kell egy irány. Egy cél, egy kitűzés, amit szeretne elérni az ember. Cél, motiváció nélkül, egyszerűen lelketlen senkik vagyunk. " nincs nótánk"
Tovább megyek... Itt csak a nagyon közellátó, netes oldalakon idézeteket posztolgató emberek állnak meg. Maga a cél nem jelent semmit. Az mindössze egy állomás, a jéghegy csúcsa. Minden egyes célnak, kitűzésnek, kihívásnak, elkötelezettségnek egyetlen momentuma a beteljesülés, ami az egészhez viszonyítva csak egy rövid szakasz, általában a legrövidebb.
De ami igazán számít, az az hogyan érjük el, az út amin végighaladtunk, a gyötrelmes, véres, sikerekkor mosolygós menet, amit sosem felejt el az ember. (bár tuti erről is van netes idézet )
Példa, das ist példa:
"Végre megvettem az új kocsit" Igen emlékszik az ember az érzésre mikor beül, végigfogdossa a kormányt, és élvezi az ülésfűtés kényeztetését. De hónapok múlva, mikor ez már tejlesen természetes lesz, akkor sokkal inkább emlékszünk majd arra, hogy mit kellett tennünk azért, hogy megvehessük azt a négykerekűt...
- De jó neked milyen fasza a verdád testvírem.
- Köszi, de ezért három szezont húztam le Angliában zöldségpucolóként.
És ha erre, később visszatekint az ember, akkor a kemény munkára, a nyelvi nehézségekre, a munkatársakra, az idegen kultúrára fog emlékezni, mindezek bajaira és bájaira, nem pedig arra, hogy miként fizette ki a kocsit.
És ezek után csakis abból fogunk táplálkozni, az úton tanultakból építkezünk, és tesszük téglánként egyre magasabbra a falat. És a legvégén rájövünk, hogy mindig van feljebb, mindig van jobb, és tökéletesség elérhetetlensége miatt élvezet csinálni. Azért mert mindig van kihívás, mindig lesz nehezebb és jobb.
Ha ennek vége, akkor jön a csüggedés.
Valamelyik este, teljes letargiába voltam, úgy hogy közben az életem nem is lehetne idillibb, mégis ez az érzés uralkodott el rajtam. Kellett hozzá a párom támogatása, és a belső tükör hogy rájöjjek, hogyan szakadhatnék ki, a csalódottságból.
Az itt a gond, hogy ma már ha valaki egy kicsit is talpraesett, minden elég könnyű. Nem arról van szó, hogy a munka esetleg a gyereknevelés vagy a tanulás könnyű lenne, hanem maga az élet. Az internettel bármilyen információ szinte azonnal megvan. Korlátlan áramunk és vizünk van viszonylag megfizethető áron. Kényelmes az ágy az autó, amunkahelyi szék stb. És itt ne értsétek félre, tudom hogy van akinek a hátát nyomja. De abba gondoljatok bele, milyen volt az élet 50-70 évvel ezelőtt. 2 éves a mobilod? Csoda ha elfut rajta valami. Régen örültek ha a vezetékesbe bemondták, hogy kapcsoltam. 4K Smart LED TV. végülis régen is volt egy tv a faluban, egy csatornával. Még a mai napig sokan élnek a mezőgazdaságból, de az arány nagyon megcsappant, és szinte minden gépesítve van. Régen a fizikai munka délutáni kikapcsolódásnak számított, ma meg valaki a szomszédba kocsival megy el.
A túlzott kényelemnek és elérhetőségnek is megvan az ára: az érdektelenség.
Visszatérve a megoldásra, hogy ne legyen minden easy, ne légy lusta kihívások elé állítanod magad.
"Tedd a dolgod ember, és legyen kivel megosztani." De ne bízva bízzál, mert az édes kevés.
Ui:
Mert "Ha nem látja senki más, cseszheted."
